Pályaút – életút

Pályaút – életút – narratív pszichológia

„Látta már valaki az Istent?” – kérdezte egy 8 éves forma kisfiú a Nagykörút december esti fényében hazafelé az édesanyjától. Az anya nem válaszolt, fáradtan vonszolta maga mögött csemetéjét, talán a vacsorára gondolva.

Erica Landau, kreatívitással foglalkozó pszichológus szerint a tehetségesség már gyermekkorban megmutatkozik, például abban, hogy a gyermek sokat kérdez, s olyan dolgokat is, amelyeket, mi felnőttek már régen magunk mögött hagytunk, lemondva a jobb agyféltekés gondolkodásról, amelynek helyét a bal, racionális hemiszférium vette át. A mai kor a racionalitásnak kedvez, persze, erre is szükség van.

A kreatív diák kérdez, feladatelkötelezettség hajtja, ami persze sokszor nem a leckeírásban mutatkozik meg, hanem az érdekes, de lényegtelennek gondolt hobbikban, a filozófálásban, végsősoron az önmegismerés vágyában. Amikor állást vesztve sorsfordulókhoz érkezünk, újból feltesszük magunknak a kérdést, merre tovább. Ilyenkor racionálisan a kérdés fókuszában főleg az áll, vajon a „nagy magyar munkaerő-piacon” mi adható el, ha már egy-egy tanfolyamba invesztálunk.

A pályaválasztó fiatal felett is összeül a család, próbálja mérlegelni az iskolaválasztékot, az aktuális, egyre nehezebben átlátható iskolarendszert, megveszi a méregdrága, már-már Biblia méretű pályaválasztási kiadványokat és lapoz, lapoz, lapoz. Jó esetben a gyermek érdemjegyeiből indul ki, esetleg bevonja az osztályfőnököt is, s aztán dönt, figyelembe véve az iskola közelségét, s talán azt, melyik osztálytárs, barát hova megy tovább, milyen a híre az iskolának, stb. Általában csak a külvilág elvárásaiból, kínálatából próbálja megjósolni, mi lesz a gyermekből, mi lesz a nagybetűs életben. Ma már szétszabdalt az iskolarendszer, pályairányokat láthatunk, nem a konkrét szakmához vezető utat, nem a belső utat, a személyiség tulajdonságait, fejlődését. Ritkán merül fel a választásnál az önismeret vágya. Pedig a pályaválasztás, a majdani szakma, hivatás megtanulása életünk küldetése, pályautunk lesz. Hány pályakorrekcióra kényszerült felnőttnél jelenik meg a sóhaj, „igen, régen, ez és ez szerettem volna lenni, de a család, a környezet mást javasolt, pedig nem tanultam olyan rosszul.” Ilyenkor ha egy kicsit elvonulunk, s készítünk magunknak egy listát, a pályaálmok listáját, talán összefüggéseket fedezhetünk fel benne, talán csoportosíthatjuk, s meglátjuk az összeilléseket: – hogy hiszen ezek emberekkel foglalkozó szakmák voltak, s én valami teljesen más, akár pl. könyvelő szakmát sajátítottam el, de valami mindig hiányzott! -.

Mind gyermekünk, mind a saját esetünkben tehát érdemes visszarévedni a múltba is, csendben végiggondolni, mik is voltam a vágyaim, hogyan láttam a jövőt? Milyen tevékenységeket végeztem szívesen? Inkább a külvilág felé forduló vagy zárkózott fiatal voltam? Milyen témák, kérdések foglalkoztattak? Mik voltak a kedvenc tantárgyaim, amiben akár, lehet, hogy nem is voltam a legjobb tanuló, de valahogy, azokon az órákon elrepült az idő. Milyen szabadidős tevékenységek jártak örömmel?

Nagyon fontos kérdések ezek, hiszen a pályaválasztás, a hivatásban formálódó én, nagyon fontos része a személyiségfejlődésnek, általa nő az önértékelés, lesz reális az önismeret. Nem véletlen, hogy a munkáját elveszített egyén nemcsak anyagi nehézségeket él meg, nemcsak amiatt kerül krízisbe, mert beszűkültek a kapcsolatai, hanem mert nem érzi, hogy fontos, hogy része egy nagy egésznek, hogy „lerakott valamit az asztalra”. Hiányzik a jövőkép, hiányzik a külső tükör, az elismerés, a visszajelzések, akár a hibákra való felhívás is, amik által fejlődhetünk. Így egyre jobban bezárkózik, romolhatnak egyéb családi, baráti kapcsolatai, felborul időstuktúrája, egyik nap a másikba ömlik.

Mindenki születik valamire, természetesen nagyon fontos az utódnevelés, a kapcsolatok ápolása, de a munka, az valami más. Az a küldetés.

Ma már élethosszig tanulhatunk. A tanulás ki-ki anyagi helyzetétől is függ, mióta az oktatás „piacosodott”, de személyiségfejlődésünk, az, hogy kimunkáljuk magunkat egy életen át tart, mondja Eric Erikson pszichológus. Az Ő szemléletében minden életkorszaknak megvannak a maga krízisei, amelyet megoldva egy másik minőségbe kerülünk, integrálva annak tapasztalatait. Ha ez a „beavatás” nem sikerül, az én megreked egy korábbi szinten, depresszió, gyász, tehetetlenség jellemezheti ezt az állapotot. Az egyén nincs megelégedve magával, „kizökkent” állapotba kerül, magát marja, vagy környezetét.

Születésünkkor nemcsak az élet esélyét kapjuk, hanem annak felelősségét is, hogy lelkünket gondozzuk, megértsük, ápoljuk. Ha megvan a feladat, a saját feladatunk, alánk gördül az út, mondják a kínaiak. Ha nem vagyunk a helyünkön, lelkünk szenved, akár szomatizálva betegségekbe menekül. Nyugtalanul őrlődik bennünk, nem halljuk meg a mélység szavát. Vajon, mit üzen a lelkünk? A narratív pszichológia erről szól. Megtanít életutunk megértése által megvalósítani önmagunkat, a szó nemes értelmében. Ha papírra vetjük akár szakmai életutunkat, amelyet életút-térkép formájában is elkészíthetünk: képekkel, színekkel, szimbólumokkal jelezve a fontos állomásokat, a fontos ideáljainkat, láthatjuk annak ívét, ráérezhetünk belső motivációinkra.

Egyes pszichológiai iskolák szerint mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, hogy mi lehet az. De mi lehet a valódi ismérve ennek? A képességek, vághatjuk rá rögtön. Az iskolai osztályzatok? Hány tudóst ismerünk, aki objektíve nem volt jó tanuló! Amit a környezet sugallt? Lehet, hogy egy részünket látták, s a belső vágyainkat nem. Titokban pl. a fióknak írtunk novellákat, ki látta? Fontos lehet a kreativitás. De mi is ez a mostanság oly divatos fogalom? Talán, a szó hallatán kézimunkákra, rajzolásra gondolunk. Igen, ez is egy támpont, de a kreativitás valami tágabb fogalom. A gondolkodás eredetisége, rugalmassága, a más nézőpontok látása, annak bátorsága, hogy meg merjük kérdőjelezni, amit látunk, ami a szokás. A kreatív elme bármibe belehelyezheti ezt az energiát, hiszen, ez egy energia, a személyiség fontos késztetése, már-már mondhatni, magja. Lehet, hogy valaki soha nem gondolja magáról, hogy kreatív, mert csodálatos ételeket készít, de ez a tevékenység számára természetes.

Mi lehet még fontos ismerve kreativitásunknak? Az a fiatal, aki feladatelkötelezett, motivált, egy őt erősen foglalkoztató dologra fókuszálva észre sem veszi, hogy nem evett, hogy elment a nap. Tehát, ez egy jó mérce lehet: érdeklődés, motiváltság, képességeink ismerete, illetve az alkotás megnyilvánulása hétköznapi életünkben.

Az érdeklődés alapú pályaorientáció azért is fontos, mert, lehet, hogy élethosszig kitart, míg a csak képességek általi irányulás nem feltétlenül tükrözi a személyiséghez leginkább illeszkedők szakmák, pályák világát. Így, ha pl. valaki jó a matematikában, nem biztos, hogy gazdasági pályákban teljesedik ki. Az is lehet, hogy az egyén szabadidejében mindenkivel nagyon segítőkész, de ettől még munkaként nem feltétlenül választ segítő hivatást. Eszerint érdemes külön választani, hogy mi az, amit szabadidős tevékenységként, s mi az, ami munkaként választható a jövőben, s persze, az a legszerencsésebb, ha ezen kettő összecseng.

Tehát, miért is érdemes meghallanunk lelkünk hangját? A mostani világ előtérbe helyez néhány foglalkozást, amelyeket akár a médiák által felhangosítva láthat nap, mint nap a fiatal, szeretné azt végezni, mert az olyan vonzó, csillogó, de lehet, hogy saját személyiségéhez nem méri. Egy zárkózott, introvertált, lassabb tempójú egyén, nem biztos, hogy jól érezné magát hosszabb távon „pörgős”, állandó kommunikációt, egyszerre többfelé figyelést kívánó feladatkörökben. Temperamentumunk velünk született, érdemes ilyen tekintetben is megfigyelni magunkat: inkább gyors vagyok, vagy lassúak a reakcióim? Nehezemre esik egyszerre több dologgal foglalkozni, felingerel, elfáraszt egy idő után, vagy szinte lételemem?

Tehát mind felnőtt pályaváltásunkkor, mind gyermekünk pályaválasztása előtt a személyiségből kell kiindulnunk, figyelembe véve eddigi életutunkat, érdeklődésünk, valódi vágyaink tükrében. Ami még fókuszba kell, hogy kerüljön, az az úgynevezett értékek szerepe. Mindig értékek mentén döntünk, több dolog között mérlegelve a jövőt. Ha valaki egy kicsit elábrándozva egy kreatív munkát végezve képzeli el magát, mondjuk, emberekkel körülvéve, mindig más környezetben, akkor, lehet, hogy egy egész nap ülő, monoton munkakör, nem biztos, hogy közel áll a lelkéhez. Ha valaki szabadidejében állandóan mozogni, szabadban lenni vágyik, elképzelhető, hogy napi nyolc órában bezárva érezné magát. Ezen szempontokat végiggondolni, s leírni is érdemes. Miután papírunkra a fenti szempontok szerinti válaszok listaszerűen felkerülnek, gondolkodjunk el, milyen szakmákat ismerünk, amely ezen kritériumoknak megfelel? Eddig munkahelyeinket mi volt a legjobb? Lehet, hogy állandóan a társaság játszotta a kulcsszerepet abban, hogy egy nehéz környezetben is megálltam a helyem. Vajon maga a tevékenység vagy a társas kapcsolatok játszották a kulcsszerepet? Ez is egy fontos érték, a társak ereje.

Fontos támpont lehet még egy „családfa – pályafa” készítése is, amelyben a felmenők foglalkozásai szerepelnek. Vajon melyek azok, amelyekben én is el tudnám magam képzelni? Vajon melyik szülőm ágát vinném tovább? Találhatunk így akár olyan összefüggéseket is, amely arra utal, hogy az én családom inkább műszaki gondolkodású. Lehet, hogy önkéntelenül is követem ezt a vonalat, de az is lehet, hogy kilógok a sorból, s én egy humán beállítódású ember vagyok.

———-

Szatmáry Ildikó sokéves tapasztalattal rendelkezik mint karriertanácsadó pszichológus. Praxisában egyéni és csoportos karriertanácsadást is nyújt. Augusztusban indul Fordulópont nevű csoportja péntek délutánonként, melyre az ujeletkor@gmail.com címen lehet jelentkezni.